Az elképzelhetetlen "ünnep"

Sötét szobában még sötétebb folt ül, messze van már ő a sok sok égőtől. Halovány arcát könnyek csíkozzák, elhagyta őt már az áhított boldogság!

Egyedül van érzi, bántja is nagyon, hogy körülötte mindenki énekel, ő meg csak sírni tud, de azt nagyon!

De rég várta ő már, ezt a pillanatot, mikor eljő a nagy este, s a fa is szépen ragyog! Szárnyra kelt ereje, s messze szállt a hangja, álmában sem gondolta, hogy mindez megszűnhet, és azt sem, hogy nem miatta. 

De mindegy is ez már most, úgysem segít semmi. Valamiért így történt.
Egyszer majd a fényre kilép reszketőn, könnyei is eltűnnek, mint az olvadó hó a tetőn.

Mosolyogni fog majd, ha őt megpillantja, de addig bizony keserű lesz napja. Fél is, remél is, szomorkodik ő, egyszem magában a törékeny nő.

Mi végre?

"Mert sokszor az észveszejtő kitárulkozás segít elviselni a tragédiák fájdalmát."

Igen..már a 10.Mindenszenteket éltem meg nélküle. Kimentem a sírjához, megkapta az ünnepi külsőt, s lekerült róla a ráfagyott szeretetem. Új, színesebb, emberibb formát kapott, de mégsem volt az igazi. Gyertya sem volt, nem is volt kopottas, száraz virág sem díszítette porrá égetett maradványainak, helyi házát...
Szép volt. Már amennyire egy hant szép lehet. Mégsem éreztem jól magam. Nem az általános 11.01.-én érzett szomorúság volt az ami nem engedett egy mosolyt sem..
Eltűnt. Ahogy itthagyott minket, úgy tűnt el most a kicsiny jelképe hatalmas szeretetemnek. Jó volt mikor ott volt, rossz most mikor már nem látom. Lehet akármennyi színes is rajta, én azt a picinykét hiányolom. A tisztát, a szépet, az eredetit.
A picinyke fehér virágot, ami akkor ott volt, mikor még nem kezdődött el ez az egy napig tartó világot behálózó az enyém úgyis színesebb és nagyobb világfájdalom...
A szívem maradékát..azt a picinyke életet.

Gyertyaláng

Egyszer a gyertyaláng is kialszik,
S a virág is megfagy.
Addig vigyázz rá, s törődj vele,
Míg mindenbe bele nem lóg Isten keze.

Ha megtörtént a tragédia,
Hagyjad, Béke Poraira.
Ne a puccparádéról szóljon az ünnep,
Gyújts egy gyertyát érte,de ne sirassad meg!

Szeresd, öleld meg Őt minden nap,
Mert a sírja mellett a láng nem gyullad újra már...

Egyetlenem! Csodás volt az elmúlt 5 év,de ezt én már elmondtam rég.
 Soraim most rímbe szedem,hogy tudd mit érzek irántad Kedvesem!
Szerelmünk meghitt, élő virág, mit táplál a napvilág,
 az eső, a köd, a hó, minden mi jó, s a rossz is biz ám!
Mikor lehunyom a szemem, látlak Téged,
 örökké együtt velem, boldogan, szerelmesen.

Negatív érzések, kavargó köd
Fekete füstként ellep,mint jött.
Körbezárja lényed, megszállja a tested
Óh fekete köd, bosszúvágy a neved!

Marja szívem, égeti lelkem,
Teljesen ural engem.
Nem tud segíteni csak az égi fény,
Erősödő boldogság, Isteni áldás!