Halotti lepel, mélabús lét.
Oh emberi könnyek miért gurultok szét??
Versenyt futtok arcomon, s az út végén megálltok vállamon...
Oh mily szenvedés nektek az út, a bús ember ráncokkal ölelt orcáján...
Bár sosem érne véget eme csodálatos óra, mely lelkem minden titkának tudója!
Lassan, de biztosan megjelensz előttem, s munkától edzett tenyeredbe veszed mindkét kezem. Erős melegség indul el bennem, könnyeim apadnak, lelkem csillapul. Belül egy hang üvöltve felel: MOST HOGY ITT VAGY, TÖBBET SOSE HAGYJ EL!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése