Egyszer...

A mi nap,komoly emlékek jutottak eszembe..Volt,hogy fájt, volt,hogy már csak nevettem rajta..DE mindig ott Volt!! Mindig jelen volt az életemben..Most mégis a múlt időt használom.és miért? Mert az élet megtanított arra, hogy mindig csak az elkövetkezendő nappal foglalkozzam,s jobb lesz egy idővel. És te kedves olvasóm vajon ezt tudod-e? Hogy mindig csak azzal törődj,hogy a nap ami előtted van a képességeidnek megfelelően menjen le,s ne csalódj magadban. Ha ezt képes vagy megtartani meglásd, az élet sokkal könnyebben fog menni.
Egyébként én ezt egy olyan embertől hallottam,aki nagyon sok mindent látott már életében. A következőkben róla szeretnék mesélni nektek.
Aki ismer, az tudja, hogy könnyen teremtek kapcsolatot másokkal, s nem okoz gondot a kommunikáció. Ezt a tulajdonságomat kihasználva jelentkeztem önkéntesnek már gimnáziumi éveim alatt. Sok-sok emberrel foglalkoztam,akik élettörténeteiből rengeteget tanultam. Végighallgattam generációkra épülő szerelmi háromszögeket, a világháború hogyan zúzott szét gyermeki éveket,s még órákig sorolhatnám..
Az egyik idősek otthonában azonban olyan dolgokat hallottam,ami nekem is új volt még. Oda már csoportvezetőként mentem,de beültem beszélgetni,hogy a csoportomban tudják, miként is zajlik egy ilyen látogatás. Az egyik nap egy idős nénihez kerültem az egyik diákommal :).
A néniről azt kell tudni,hogy hitét vesztett katolikus és eléggé megfáradt az élet dolgaimban..A dolgozók azonban két szóval jellemezték csak: reménytelen eset. Bementünk (elég bátortalanul), s egyből megcsapott az elhagyatottság szaga. Mint mikor bemész egy szobába,s olyan érzésed van,mintha soha többé nem jutnál levegőhöz. De ugye nem lehetett azt csinálni,hogy sarkon fordulunk és kimegyünk..Így hát nagy nehezen helyet foglaltunk,s életünk legnehezebb mégis leggazdagabb 20 percét éltük meg. Hallottunk családfáról, árulásról,s csalódottságról, mindezt töménytelen búbánattal megfűszerezve. Szegény néni az utolsó élő egy többgenerációs családból,ahol mindenki halálos betegségben szenvedett,s néhány hónap alatt meghalt...De őt már évek óta kínozza,s nem engedik el..Még akkor is reménytelennek éreztem a magyarázkodást,mikor öntudatlanul is Isten tervéről kezdtem el beszélni neki..Akkor azonban történt valami felemelő: a néni könnyezni kezdett,s a légtér már nem volt annyira fojtogató..Akkor és ott hálát adtam Istennek,s lassan elhagytuk a szobát...
Kilépve egészen furcsán éreztem magam..A diákokon is láttam,hogy nagyon csendesek,mintha ők is átélték volna amit én..De még nem ért véget az a csoda..Az ajtó előtti bőrkanapén egy bácsi üldögélt bögrével a kezében..Sosem beszéltem még vele,pedig számtalanszor elmentem mellette. De akkor megszólított bennünket,s kérte,hogy üljünk le mellé.
A vak bácsi elkezdte nekünk elbeszélni élettörténetét,s én éreztem az angyali fényt körülötte. Két ilyen ellentétes embert!! A bácsi az egyik szemére akkor vakult meg,mikor a lézertechnológiát feltalálták. Rosszul használták a műszert,s a lézer kiégette a teljes látómezőjét..szörnyű látvány.. A másik szemére,pedig a cukorbetegség vetett szemet..Mégis mind emellett csodás személyiség!! Rengeteget viccel,s nem, vesztette el a hitét. Minden nap rózsafűzérrel imádkozik,s hálát ad Szűz Máriának,hogy az életét kiteljesítette, s nem vette el...
Ezeket az embereket látva erősödött meg bennem az érzés,hogy ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?? S hallgass mindig a megérzéseidre kedves olvasóm,s akkor sosem tévedsz!! Ha pedig bajban vagy, támaszkodj Istenre, mert lehet, hogy megkeseríti, de ugyanúgy meg is édesíti életed! :)